1.	Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
2.	Él az Isten, aki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, aki keserűséggel illette az én lelkemet,
3.	Hogy mindaddig, amíg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban;
4.	Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot!
5.	Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak néktek! Amíg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom.
6.	Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem.
7.	Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és aki ellenem támad, mint az álnok.
8.	Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az ő lelkét?
9.	Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljő a nyomorúság reá?
10.	Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent?
11.	Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; amik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.
12.	Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?!
13.	Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentől, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, amelyet elvesznek:
14.	Ha megsokasulnak is az ő fiai, a kardnak sokasulnak meg, és az ő magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem.
15.	Az ő maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az ő özvegyeik meg sem siratják.
16.	Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat:
17.	Összeszerezheti ugyan, de az igaz ruházza magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.
18.	Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csősz-csinálta kunyhó.
19.	Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen.
20.	Meglepi őt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar.
21.	Felkapja őt a keleti szél és elviszi, elragadja őt helyéről.
22.	Nyilakat szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elől.
23.	Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik őt az ő lakhelyéből.